Kisfiam Kaszás Dániel 2003.04.03.-án 14 óra 20 perckor született meg Dunaújvárosban. Teljesen egészségesen, 2680 grammal és 51 cm-rel. Az egész terhességem zavartalan volt, rendesen eljártam orvoshoz, vigyáztam magamra, mint ahogy minden kismama.
Nagy örömmel és boldogsággal vártuk kisfiúnkat. Nagyon boldogok voltunk. Hazamentünk a kórházból, minden rendben ment. Danika úgy haladt, mint társai: 4 hónaposan forgott, fél évesen egyedül ült, nyolc hónaposan mászott, egy éves szülinapján már kapaszkodva állt és lépegetett.
Aztán jött egy magas láz, ami nem ment le. A háziorvosunk beküldött a kórházba. Ott közölték velünk, hogy semmi komoly baj nincsen, csak „én reagálom túl a dolgokat”, de hát egy anyának ez a kötelessége. Hazaküldtek. De a láz nem ment le. A háziorvosunk viszont felküldött minket Budapestre kórházba, ahol közölték velem, hogy nagy a baj. Nem tudják mitől, de Daninak leállóban van a mellékveséje. Majdnem 1 hónapig kórházban voltunk, antibiotikumot és infúziókat kaptunk. Aztán jobban lett, hazamehettünk. De még mindig senki nem mondta, hogy mi a bajunk. Csak annyit hallottam minden orvostól, hogy kicsit feszesebb, kötöttebb a lába, de ezzel nincs semmi teendő. Jött egy korszak az életünkben, hogy egyik kórházból küldtek a másik kórházba. Senki sem tudta, mi a baja. Konkrét diagnózis még mindig nincsen, valószínűleg egy enyhe agyhártyagyulladást kaphatott Dani.
Kisfiam megállt a fejlődésben: nem nőtt, nem hízott, és nem csinált új dolgokat. Kétségbe voltam esve, persze segítség nem jött. Mindenhol, az orvosoknál, védőnőnél csak azt hallottam, nincsen semmi baj, ilyen elő szokott fordulni, ne aggódjak, a fiúk lassan érő típusúak.
Beírattam Danit 1,5 éves korában egy fejlesztős bölcsödébe, ahol egészséges és sérült gyerekek is voltak. Ott szembesültem azzal a ténnyel, hogy mások vagyunk, mint az „ép” társaink. De még akkor sem kaptam visszajelzést senkitől. Fejlesztésre, és orvostól orvosig jártunk, reménykedtem, hogy tényleg nincsen semmi bajunk.
Az egyik anyuka a Pető intézet mamás csoportjába vitte a kisfiát. Úgy voltam vele, mi is kipróbáljuk. Sikerült időpontot kérni és egy vizsgálatra menni, ahol közölték velem, hogy bizony van baj, enyhe mozgássérülést állapítottak meg (Tetraparesis spastica.) Kaptunk időpontot és 3 hétre a Pető intézetbe mentünk fejlesztésre, ahol felvilágosítottak. Ugyanis ekkor – már két és fél évesen – sem felemelt családi pótlékban, sem közgyógyellátásban nem részesültünk.
Mamás csoportba 5 éves korunkig jártunk, de persze otthon a fejlesztő bölcsödét sem hagytuk abba. Szépen halladtunk, de társaitól le voltunk maradva. Öt évesen felmért minket a szakértői bizottság, ép értelmet, beszéd- és mozgás elmaradást állapítottak meg nála. Óvodát írtak neki elő integrálva. Bekerült egy normál óvodába, ahol társai és azok szülei őt könnyen elfogadták. De éreztem, hogy ez nekünk nem jó.
A Pető Intézetben felajánlották, hogy menjen oda óvodába. Mi elfogadtuk. 7 éves koráig a Pető intézet óvodájába járt Dani. Ezzel feladtam otthoni életemet és én is vele együtt Budapestre költöztem. Nem adtam be bentlakásba. Szerencsére a család ezt megértetet és támogat bennünket, kitart mellettünk.
Most Dani 8 éves, iskolás. Több szakértői bizottság véleményén vagyunk túl és persze eltérő eredményekkel. De az új szakértői bizottság véleménye szerint ép és enyhe közötti van értelme, beszéd és mozgás elmaradással, tanulásában akadályozott a kisfiam.
(Kaszás Andrea)
Vélemény, hozzászólás?