Hogyan teljesített a távoktatás a Saját Nevelési Igényű és fogyatékossággal élő tanulók nevelésében?
“Eddig gyermekmegőrzés volt az iskolában, most a szülő ha tud bepótolhatja, amit az iskolában nem tanítottak meg. Duplaannyi anyaggal végzünk, mint az iskolában. Speciális fejlesztések sokszor elmaradtak. Privátban mentek, most sajnos azok is elmaradnak. A magyar SNI oktatás integráltan vagy szegregáltan sem sokat ér. Remélem ez a távoktatás rádöbbenti az oktatás vezetőit hogy így nem mehet tovább, oktatás nem a pedagógusról hanem a gyerekről szól.”
A koronavírus járvány lelassításának érdekében az iskolák 2020. március 16-án digitális oktatásra álltak át. A „ Lépjünk, hogy Léphessenek” Közhasznú Egyesület egy online kérdőívvel kívánta felderíteni, hogy a fogyatékossággal élő és Sajátos Nevelési Igényű tanulók oktatása ebben az időszakban hogyan zajlott. A kérdőívet, melyet az egyesület Facebook oldalán és számos, érintett szülőket összefogó csoportban osztott meg, összesen 770 válasz érkezett.
Bár a kérdőív a kitöltők száma és az online formája miatt nem reprezentatív, az érkezett válaszokból következtethetünk arra, hogy a fogyatékossággal élő tanulók szülői mennyire élték meg kihívásnak az elmúlt időszakot. A válaszok 29%-a érkezett a fővárosból, a kitöltők gyermekeinek pedig csak 5%-a volt magántanuló. 70%-ban általános iskolás kor gyermekek szülei válaszolták meg a kérdőívet, és a tanulók 40.8%-a tanult szegregált intézményben.
A kérdőív elemzésében segítségünkre volt Baski Márti, oktatási projektvezetőnk és Dvorácskó Balázs, a Pedagógusok Szakszervezetének munkatársa.
A legmagasabb arányban (34.2%) az egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási akadályozottsággal) küzdő tanulók szülei töltötték ki a kérdőívet, őket az autizmus spektrumzavarral élő gyermekek szülei követték (27.7%). 81 válaszadó gyermeke él halmozott és súlyos-halmozott fogyatékosággal (10.5%).
A gyermekek 8.2%-a semmilyen távoktatásban nem részesült, további 15.1%-uk pedig csak hetente egyszer számíthatott valamilyen fejlesztésre a digitális oktatás kereteiben. A válaszadók gyermekeinek 59%-a részesült minden nap fejlesztésben.
“Én asztalon középen püfölöm a monitort, jobbra az SNI beszédfogyimmal végezzük a tanulást, balra a nagycsoportos kislányommal az iskolaelőkészítő feladatokat, míg a legnagyobb próbálja egyetemi szinten önállóan elsajátítani a 6.-os matematikát, nyelvtant, németet, aminek az a vége, hogy este együtt megcsináljuk a leckéjét. Plusz a háztartás, főzés. Borzalom.”
A kérdőívben a válaszadók lehetésőséget kaptak, hogy egy ötfokú skálán jelöljék, mennyire elégedettek azzal, ahogy a gyermekük oktatása megvalósult a távoktatás időszakában, és hogy ezen belül mennyire értékelték a pedagógusok vagy gyógypedagógusok kapcsolattartásának személyességét és gyakoriságát, a mozgásnevelés megvalósulását, valamint az oktatás gyermekük speciális igényeihez való igazítottságát.
A válaszadók 59%-a értékelte a távoktatást összességében a 3-as érdemjegynek megfelelő „Elégedett is, meg nem is” vagy annál negatívabb válasszal, és hasonló arányban értékelték negatívan a mozgásnevelés megvalósulását is. A kapcsolattartás gyakoriságával 47%, annak személyességével 48%-ában nem voltak elégedettek, míg a mozgásnevelés esetében ez az arány már 67%, és a válaszadók 32%-a egyáltalán nem volt elégedett a mozgásnevelésből – ennél az alkérdésnél csaknem kétszer annyian válaszoltak „egyáltalán nem elégedett”-tel, miránt a többinél. Ebből látható, hogy a problémát alapvetően nem a pedagógusok és gyógypedagógus erőfeszítései, hanem a távoktatásra való felkészületlenség jelentik. A hirtelen jött átállás nem tette lehetővé a pedagógusok számára, hogy megfelelő tervvel álljanak elő a tanulók differenciált oktatására nézve, hogy hogyan igazítsák a tananyagot az egyes diákok speciális igényeihez, valamint a mozgásnevelés megvalósítására sem születtek igazán hatásos alternatív megoldások.
„Kb. 3-kor megebédelünk, utána kezdek csak foglalkozni vele, de akkorra már elég fáradt vagyok, igyekszem mindent alaposan megtanítani, de a mozgásfejlesztéses feladatai nagyrészt elmaradnak, nincs már erőm azzal is foglalkozni, pedig az lenne a legfontosabb. Valamint az iskolában a leghasznosabb gyakorlataihoz legalább két, de van hogy három ember közreműködése is kell. Kérdem én: hogyan lennénk ezt képesek elvégezni? Megfelelő eszközeink sincsenek itthon mindenhez. Kérték tőlünk, hogy heti két alkalmat jelöljünk meg, amikor online konultációra (Skype) össze tudunk ülni, de én csak egy időpontot tudtam megadni, a péntek du. 3 után, mert a munkaidőmet is munkával kell töltenem, nem engedhetem meg, hogy órákra kikapcsolok. Összességében: a tanárok jóindulatúak, de egyrészt nem tudnak mit tesnni: távoktatásban nem lehet az iskolai mozgásfejlesztést véghez vinni, arról nem tehetnek, hogy nem tudunk megfelelő időpontot megbeszélni, mert a munka miatt nem érek rá. Másrészt van, aki a hagyományos tanításról nem tud átállni a digitálisra, és végül de nem utolsó sorban nekem is ketté kéne szakadnom, hogy mindkét feladatot teljesen el tudjam látni.”
Megkérdeztük a szülőket arról is, hogy milyen hatással van a gyermeke otthontanulása az ő saját napi feladatainak, munkáinak elvégzésére, csaknem a felük azt válaszolták (48.2), hogy nagy mértékben akadályozza, 15.8%-uk pedig, hogy a távoktatással járó többletfeladatok teljesen megakadályozzák a saját napi feladataik elvégzését.
A válaszadók 80.4%-ának gyermekeinek nem volt lehetőségük a távoktatásra való átállás óta közös munkára az osztálytársaikkal, így a gyermekek szociális készségeinek fejlesztését a digitális oktatás nem tudta lehetővé tenni. Majdnem háromnegyedük (73%) csak online kapott tananyagot, csak 13.2%-uk számolt be arról, hogy videóhívásos foglalkozásokon tudtak részt venni.
“A tanárok nagyon jószívűek és kedvesen tartjak a kapcsolatot üzenetekkel, feladatokkal, mikor azokat visszaküldjük, dicsérettel. De nekem nagyon nagyon nagyon nehéz az értelmi fogyatekos gyerekkel türelemmel matekozni, olvasni kézműveskedni órákon át minden nap. A mozgásfejlesztést a magunk módján tudom megoldani: biciklizik, játszik, néha az egészséges tesó tornáját próbálja, vagy táncolunk, de ez nem ugyanaz, mint amikor karate vagy TSMT-torna van tanári vezetéssel. És a kis baratai is hiányoznak neki. Ő nem tud úgy kapcsolatot tartani a többiekkel a messengeren, mint az egészséges tesó. Szóval nagyon nehéz ez, így bezárva. Egy teljes felnőtt felügyelet szükséges otthon.”
A kérdőív kitöltői lehetőséget kaptak arra, hogy egy hosszabb szöveges válaszban kifejtsék benyomásaikat, gondolataikat a távoktatásról, és 205-en éltek ezzel a lehetőséggel. Közül 121-en azt válaszolták, hogy a legnagyobb gond számukra ebben az időszakban az volt, hogy a pedagógus csak kiküldi a tananyagot, a tanítás maga már a család feladata – 40-en azt is hozzátették, hogy úgy érzik, ehhez nincs meg a megfelelő kompetenciájuk.
„Megkapjuk, hogy hányadik oldal hányadik feladat és ennyi, vissza kell küldeni fotózva, de mivel nem vagyok tanár, nekem ugyanúgy fel kell készülnöm a tanórákra, ha értek hozzá, ha nem… Mindez napi 8 órát minimum kitesz, tehát egy tényleges munkaidőt, ami mellett nem tudok mint szülő dolgozni… Abban sem vagyok biztos, hogy ez jót tesz a gyereknek, hogy nem csak anyja, hanem tanítója vagyok. Ráadásul nem biztos, hogy [azt] olyan módon [teszem], hogy az az eddigi tanultaknak megfelel, amilyen módszerrel eddig tanították a speciális iskolában. Én még szerencsés vagyok, mint szociálpedagógus, nem tudom, hogy például egy kozmetikus (osztálytárs anyuka) hogy boldogul.”
Többen kiemelték, hogy a szülői és pedagógusi szerepek közötti konfliktus is nehezíti a gyermekük tanulásának támogatását – a gyermekük számára az otthon a család és a pihenés tere volt eddig, ami most átalakult, és nem is biztos, hogy a gyermek könnyen el tudja fogadni, ha édesanyja vagy édesapja lép a tanító szerepébe.
“Már nem törődök vele, hogy mi lesz. Nem szeretném, ha a gyerekeimmel a kapcsolatom rámenne a tanulásra.”
“Én az anyja vagyok nem pedagógus, főleg nem gyógypedagógus, logopédus, konduktor, és anya egy személyben.”
Voltak, akik arról számoltak be, hogy az online küldött tananyagok mennyisége messze meghaladja az iskolában általában átvett anyagokét, és akik kifejezték, hogy úgy érzik, gyermekük nem a speciális igényeinek megfelelő oktatásban részesül, mert az online iskola nem adott teret a differenciálásra.
“Minden nap ömlesztve kapjuk az oldalszámokat, reggeltől estig tanítjuk a gyereket. Részben közös neveléssel 9. osztályos tanuló, nyilván eddig sem kapta meg a fejlesztést a kontakt órákat, mert nem látszik az autizmusa a pedagógusok szerint. Most egy feladatot kapott a gyógypedagógustól: hány szőke hajú osztálytársad van? Ha ennyi egy auti specifikus fejlesztés, akkor én vállalom közalkalmazotti fizetésért.”
52 válaszadó nevezte meg azt, hogy a gyermekük oktatásának támogatást nehéz összeegyeztetniük saját, főként otthonról végzett munkájukkal, és elfáradtak az elmúlt hónapokban. A gyermekek otthonlétével a háztartási feladatok is még nagyobb terhet róttak a szülők, és főként a nők vállára, akik ezeket a munkákat a legnagyobb arányban végzik el.
“Nem lehet egyszerre egyidőben szakácsnő, konyhásnéni, takarítónő, háromféle fejlesztő, háromféle tanítónő az ember. Ezt min. 4 fő tudja egyszerre megoldani az időátfedések miatt. Nem tudok egyszerre bevásárolni (meghatározott időkeretben), főzni, és közben oktatni a gyermekemet, olyan ütemben, és olyan feladatokkal, amit meghatároznak nekem. És nem tudok közben dolgozni.”
Szintén óriási kihívást jelentett a szülők számára, hogy a kommunikációs és egyéb fogyatékosságspecifikus segédeszközök hiánya mellett laptopra, internetkapcsolatra is szükség van a gyermekük tanulásának lehetővé tételéhez. A válaszadók gyermekeinek 41.8%-ának szüksége van speciális eszközre a kommunikációhoz, tanuláshoz, viszont a 28.2%-uknak ilyen eszközök nincsenek biztosítva. Egy kifejtős kérdésben azt is megkérdeztük, hogy milyen eszközökre van szükségük gyermekeknek a tanuláshoz, melyre 189 válasz érkezett. A leggyakrabban megnevezett eszköz a laptop volt (82), amit a táblagép, majd az okostelefon követett, és 31 válaszolónak egyéb számítástechnikai kiegészítő eszközre lenne szüksége, például nyomtatóra, szkennerre vagy webkamerára. 47-en a képes kommunikáció eszközeit jelölték meg.
„Nekem is online órát kell tartanom a tanítványaimnak: gyógypedagógus vagyok szakszolgálatnál. Egyéni órákat tartok messengeren telefonnal és emailes feladatokat küldök. A gyerekem nem tudja egyedül a saját feladatait követni. Egyrészt a figyelme nagyon nehezen rögzíthető, másrészt azonnal tisztázni szeretne mindent, amit nem ért (például minden nem szó szerinti értelmű kifejezést). Ha nem vagyok szorosan mellette, nem tudom megfogni a dühkitöréseit a folyamat elején.
A férjem munkája eszközigényes (informatikus). A fiam otthoni tanulása is eszközigényes. Nekem a konyha maradt (online órához muszáj a külön szoba), egy olyan laptoppal, ami naponta sokszor veszíti el a wifi jelét. Tegnap szikrázni és füstölni kezdett a két konnektor, amibe a laptopomat és a telefonomat szoktam csatlakoztatni. Tudom, hogy jogosan háborodik fel minden tanítványom szülője, akiknek kutyafuttában küldözgetek csak anyagot, rendes kapcsolatot a 29-ből csak 13 tanítványommal tartok. Ha egy pisztolyt fognának a fejemhez, akkor sem menne több. Tudom, hogy nem bírom ellátni a munkámat ilyen körülmények között, konkrétan ellátatlanul hagyok gyerekeket. Biztos vagyok benne, hogy fel kellene mondanom, sajnálom.”
Vélemény, hozzászólás?